Lengyelország Magyarországon

Alábbiakban közöljük a beszéd teljes szövegét.

 

Tisztelt Andrea Asszony,
Tisztelt Gyászoló Család,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátok!

 

Hálásan köszönöm a lehetőséget, hogy ma itt lehetek, és szólhatok néhány szót a Lengyel Köztársaság külügyminisztere és miniszterelnök-helyettese, Radosław Sikorski úr nevében is.

Kiss Gy. Csaba professzor történelmünknek, kultúránknak és mentalitásunknak oly nagy ismerője és népszerűsítője volt évtizedeken át, utolsó útján való részvétel számunkra, lengyelek számára igazi megtiszteltetés, számomra pedig személyesen fájdalmas, mégis különleges elismerés. Mélyen meghatott Andrea Asszony kérése, hogy hozzak Lengyelországból egy marék földet a Varsói Felkelés során elpusztított város romjaiból összegyűjtött Varsói Felkelés Dombjáról, amely a lengyel főváros legnagyobb XX. századi tragédiájának emlékét őrzi.

Magyarországot és a dunamenti környezetét mélyebben megismerni és megérteni vágyó újabb lengyel nemzedéknek Kiss professzor nagy türelemmel és eleganciával tanította, mi valóban fontos és maradandó e föld és a rajta élő népek történetében és jelenében, és mi csupán felszínes réteg, amely nem homályosíthatja el a lényeget.

Személyesen is őrzöm első találkozásaink emlékét a nyolcvanas évek második feléből – a Budai Várban, a Magyarságkutató Csoportnál, vagy Lakitelken, ahol a Magyar Demokrata Fórum is megalakult, és más helyszíneken is. Emlékszem figyelmességére és támogatására, amely oly fontos volt egy huszonéves lengyel diáknak, aki tele volt – talán kissé túlzottan is – romantikus világmegváltó elképzelésekkel.

Jól emlékszem arra is, amikor 1990 után, már a szabad Lengyelország diplomatáiként, hivatalnokaiként vagy értelmiségeiként jártunk Magyarországra, mindig számíthattunk jószándékú tanácsaira és intelmeire. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni, mert Lengyelországban igyekszünk soha nem felejteni az igazi, hű barátokat – akik barátsága mindenekelőtt az igazság jószándékú kimondásán alapul. Hiszen igazság nélkül nincs valódi barátság, sem egyének, sem nemzetek között...

Ez a nézet és elkötelezettség végigkísérte Professzor úr egész életét. Éppen ezért nemcsak kutatott, fordított és írt régiónk és Európa különböző nyelvein, hanem tanított is, valamint kivette részét más nevelési tevékenységekből is. A Magyar–Lengyel Történész Vegyes Bizottságban, a Varsói Egyetemen, a Krakkói Nemzetközi Kulturális Központban, valamint más hasonló régióbeli intézményekben. A közép-európai értelmiségiek legjobb hagyományainak megfelelően, akik régóta úgy vélik, hogy felelősséget kell vállalniuk társadalmuk és elitjeik formálásáért is, nem zárkózhatnak be az egyetemek és intézetek elefántcsonttornyába.

Mindezt elsősorban azonban Magyarországon végezte. Nagy szerepe volt itt abban, hogy kialakuljon egyfajta iskola a régió, és elsősorban Magyarország legközelebbi jelenkori és történelmi szomszédainak megértésére. Alapvetően Lengyelország is ilyen formális szomszédságban állt Magyarországgal egészen Trianonig. Ugyanakkor mindvégig olyan ország maradt, amely sok szempontból hasonló fejlődési utat járt be, mint Magyarország – politikai, társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt.

Saját közép-európai utazásait a hatvanas évek közepén kezdte, az úgynevezett autóstoppos generáció tagjaként. Mindig hű maradt a Németh László-féle közép-európai nemzetek szolidaritásának eszméjéhez akkor is, amikor a kommunista korszak kemény politikai valóságában valóban nehéz időszakokat éltünk át – például, amikor a lengyel Szolidaritás mozgalmat a hadiállapot bevezetésével leverték 1981 decemberében a Visztula mentén.

A nyolcvanas években nem volt könnyű Lengyelország barátjának lenni Magyarországon. Olyan korszak volt ez, amikor a régió társadalmai közötti megegyezés és kapcsolatok kiépítésének programja – különösen a lengyel–magyar kapcsolatok megerősítése – korántsem volt ártatlan gondolat az értelmiség és a művészek részéről. Ez a program mélyen idegen és egyenesen ellenséges volt a korabeli magyar hatalom szemében, akik – egyébként helyesen – a teljes rendszerváltás és szövetségi átrendeződés előjelét látták benne. Ugyanígy gondolkodtak erről a lengyel és a szovjet kommunista szövetségeseik is.

Kiss professzor azok közé a magyar közéleti értelmiségiek közé tartozott, akik megértették, hogy Közép-Európa olyan államokból és nemzetekből áll, amelyek alapvető megegyezésre és szorosabb együttműködésre képesek, és egy ilyen együttműködő Közép-Európa nem igényel majd parancsoló protektorokat – sem Bécsből, sem Berlinből, sem Moszkvából, és máshonnan sem. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy ilyen Közép-Európának nem egy illuzórikus különálló státuszt kell megalkotnia, hanem hogy egy szélesebb, nyugati szövetségi rendszer keretei között tehet szert nagyobb jelentőségre, és elégítheti ki jobban kulcsfontosságú igényeit és ambícióit.

Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy e közösség – amely egyetlen politikai csoportosulásra sem korlátozódott – elkötelezettsége nélkül 1991 februárjában nem jött volna létre Budapesten a Visegrádi Együttműködés. És a Visegrádi Együttműködés nélkül közös utunk sem vezetett volna feltétlenül sikerre először a NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz való csatlakozásunkban. Ma pontosan látjuk Ukrajna vagy Moldova példáján, hogy milyen ára lehetett volna ennek...

Kiss Gy. Csaba nemcsak Közép-Európa – benne Lengyelország – történelmének, kultúrájának, identitásának kiváló ismerője, hanem a regionális megegyezési, megbékélési és együttműködési programunknak alázatos, nem a rivaldafényben álló társteremtője is volt. Csak rajtunk múlik, mennyire érünk fel mindennapi munkánkkal és tevékenységünkkel az ő mércéjéhez és elvárásaihoz.

Számunkra, a lengyelek számára, ő nemcsak a szebb, hanem a nehezebb időkben is barát volt. Különösen fontos tudnunk, hogy az ilyen idők ebben a régióban soha nem érnek véget.

Nyugodjon békében!